144.     A versek pőre lelke

 

Kezdetben úgy gondoltam

verset írni csak tiszta kézzel lehet

testben ellazulva képletesen ünnepi ruhában

magányosan és csak magamnak

jöttek a szavak ártatlanul

néha dadogva fennakadtak fogaimon

majd számozva dátumozva bekerültek

hét lakat alatt őrizve

s titok maradt minden sora minden ríme

de hiába rejtegettem verseim pőre lelke helyettem

csábított s mint kerítő szerzett örömet  férjet szeretőt

összefonódott életünk velem öregednek

kihozzák belőlem a jót a rosszat zsémbes valómat

néha csak legyintek rájuk de bízom hűségükben

s hagyom áramoljanak szabadon

kalandozzanak tudatalattimban akár

úgyis mindig visszatérnek

mert nekem adták pőre lelküket

s én nekik az enyémet

 

143.   elgurult dió

 

nem vagyok egyedül

barátaim velem vannak

a tejes doboz kiürítésében

a zöld dió ízében

a görög rostélyosban

ajtóból bíztatóan aggódó hosszú nézésedben

a lelkiismeret furdalásomban

ahogy fény karolta erőtlen örömöd a fáról érkezett dió láttán

miért is nem bontom ki neked – ha már akkor nem tettem –

hogy lássam mint ízleled emlékeidet

s az esztelen reményt  hogy az a pár szem dió legyőzi  rákos sejtjeidet

most is bambán hagyom peregni a  perceket

s két kezem leeresztve csak várom

hogy semmisüljenek meg mindörökre